2011-09-28

A Janka-maraton, avagy egy nem egészen szándékolt, de nem is totál véletlen VBA2C*

Ez a szülés is a kétcsíkosnál kezdődött, és nagyon-nagyon hosszú út volt a két örömteli pillanat között.

Két császár után az ember tényként kezeli a harmadikat. Sőt, tényként kezeli, hogy a harmadik egy 38-39. heti preventív programcsászár lesz, hiszen ez az általánosan elterjedt protokoll, s míg egy császár utáni hüvelyi szülésről szerencsére egyre többet hall az ember, két császár utániról, hááát… itthon semmiképp sem hétköznapi dolog, az már biztos.

Azt tudtam már a legelején, hogy terminus előtti programcsászárt nem akarok. Nem azért, mert nem lázadtam ki magam tinikoromban, vagy mert azt hiszem, hogy jobban tudom, mint az orvosok, hanem szimplán azért, mert már volt egy programos meg egy vajúdós-császáros gyerekem, és zongorázni lehetett a különbséget mind az ő oldalukról, mind az enyémről. Eddigre már olvastam annyit a témában, hogy tudjam, alapesetben nincs semmi különös orvosi indikációja a harmadik császárnak azon kívül, hogy itt így szokás, de mivel máshol meg máshogy, és még csak rossz statisztikákat sem tudnak felmutatni, valahogy ez a szokás-dolog nem győzött meg a program törvényszerűségéről. Ennek szellemében kerestem, és találtam is orvost, aki garantálta, hogy terminusig nem vágunk, be is jegyeztük szeptember 16-ra a műtétet, ha addig nem indulna meg, hiszen magával a császárral nem volt problémám, két nagyon jól megélt császár van a hátam mögött, amik eredménye két remek gyerek. Közben haladt a terhesség, rágtam magamban az előző szülést, és egyszer csak bevillant, hogy mi az, ami hiányzott: a nyugodt együttvajúdás emberemmel. Akárhonnan is nézzük, semmiképp sem arra számítottam, hogy x órán keresztül leszek egyedül a nem is tudom, hány személyes vajúdóban. Már Borinál is együttszülésre készültünk (a mai napig emlékszem emberem arcára és hangsúlyára, ahogy megkérdezte, mikor biztos lett a császár, hogy „és mi lesz az apás szülésünkkel?”), de még Zsombornál sem jött össze igazán, leszámítva az infúzió lecsöpögésének idejét. Egyre inkább biztos lett, hogy szeretnék a császár előtt vajúdni, minél tovább, de hogyan és hol? Hiszen azért két császár után az ember lánya nem áll neki asszisztálatlanul vajúdgatni otthon, bízva a jószerencsében, ha kórházba megyünk, akkor viszont tolnak azonnal a műtőbe. A hogyan és hol keresése közben sokat beszélgettünk Viktorral, mert nekem kellett az, hogy támogasson, másképp nem is mernék belevágni, és ekkor ismerkedtünk meg Nórával és a Hipnoszüléssel is. Nagyon sok mindent segített letisztázni magamban, sokat gyakoroltam, és teljesen biztos voltam benne, hogy ha kell, a kocsiban megszülöm ezt a gyereket gond nélkül. Végül aztán arra jutottam, hogy az a teljesen biztos és tisztességes megoldás, ha olyan orvost keresek, aki nem vág azonnal, és támogatólag áll egy esetleges hüvelyi kimenetelhez is – hiszen a vajúdás végén szülés van, akármilyen úton is. Így kerültem a 29. hét környékén UA-hoz, és ennél jobb döntést nem is nagyon hozhattam volna (tudtam volna róla Zsombornál, most lehet, hogy nem két császár után mentem volna neki az egésznek). A kiszemelt, hatalmas CSUSZ tapasztalattal bíró szülésznőt sajnos nem sikerült felkérni, mert már tele volt a naptárja, jött viszont Nóra dúlának, így megvolt a csapat, még a helyettesek is, mert biztos, ami biztos, volt közben szabadságolás, meg mi szem-szájnak ingere. Kórházi pakk jó előre bepakolva, és akkor várakozás, hogy beinduljon, hogy mi is beindulhassunk, hogy aztán Jankánk valamilyen úton-módon kibújjon.

Szeptember 1-én valami beindult, ezt 2-án doki is megerősítette. Izgatott várakozásba csaptam át, figyeltem magamat, örültem minden jóslónak, de semmi nem történt. Hetekig ment a cicázás, most feljebb, most lejjebb, most fájdogál, most semmi, terminus jött, majd ment, én borzalmas házisárkány üzemmódban nyomtam – az izgatott várakozásból türelmetlenség lett, töméntelen csípős tésztával és fűszeres teával, meg egyre gyakrabban támadó kételyekkel, hogy mi van, ha fejben nem fogok tudni szülni, mi van, ha azért nem indul, mert én blokkolom valamivel, mi van, ha esélyünk sem lesz, ha indítani kell, stb. Annyira biztos voltam benne, hogy elindul terminus előtt – és még biztatott is a piszok -, hogy teljes csalódás volt minden egyes eseménytelen nap.

20-án hajnali fél négykor felébredtem, és nem tudtam visszaaludni, már megint hidegfront volt, és nálam még mindig semmi jele nem volt, hogy itt gyerek lesz. Már elő voltam jegyezve másnap estére UA-hoz egy vizitre. Megszűnt a székrekedésem, de már nem gondoltam erre úgy, mint szülésindulást jelezhető tünetre. Aztán délután mákos guba készítés közben éreztem, hogy valami alakul, de nem mertem bízni benne. Mire ágyba kerültünk, már stabil 10 perces fájásaim voltak, na de volt már ilyen, és simán elaludtam tőle, szóval úgy voltam, hogy próbálkozhatsz haver, már nem dőlök be neked. Viktor vitte a kicsiket aludni, de Zsombor mellém akart jönni. Nem örültem neki, de ez őt nem érdekelte :) jött, és feküdt, és ficergett sokáig. Amint elaludt, és nyugi lett körülöttem, a következő fájásnál éreztem, hogy reped a burok. Szóltam embernek, hogy helyzet van, pihenjen, majd szólok, ha lesz valami komolyabb esemény. SMS Nórának, zuhany, várakozás, megerősítő állítások hallgatása, pihenés a kanapén. Közben ember is lejött, nézett valami filmet, de én nem sokat fogtam belőle. Nagyon hamar nagyon stabil 5-6 percesek lettek, fájásoknál az asztalnak támaszkodtam, Viktor masszírozta a derekamat, közben elképzeltem, ahogy nyílok kifelé. Nem kellett sok idő, elkezdtek sűrűsödni, már inkább 3-4 percesek voltak. Megittam a maradék teát, Viktor bepakolt a kocsiba, összeszedtem a gyerekek cuccát, és döntöttem, indulunk.

Boriék kiszálltak a papánál, mi meg haladtunk tovább, de sajnos csak a kocsival, az út engem teljesen megakasztott, kezdtek ritkulni és gyengülni a fájások. A kórháznál fél egy körül találkoztunk Nórával, és megrohamoztuk a szülészetet. Az ügyeletes szülésznő nem volt elragadtatva a lehetőségtől, hogy megismerhet, de lehet, hogy csak az volt a baj, hogy az éjszaka közepén felébresztettük. Gyors vizsgálat, és egy nagyon kedves, feledhetetlen „Pffff, hát ez a méhszáj teljesen reménytelen” hangzatú üdvözlő mondat után betessékelt minket egy szülőszobába, rám rakta a ctg-t, és kiment. Szerintem nem nagyon kell részleteznem, hogy éreztem magam ezután, kezdett kísértetiesen hasonlítani Zsombor születéséhez. Emlékszem, még az is megfordult a fejemben, hogy mi a fenét keresek én itt, csak foglalom a helyet azok elől, akiket nem írt még le az orvostudomány. Pár perc múlva visszajött a szülésznő, hogy na 10 percem van dönteni, mit akarok, mert más papírokat kell kitölteni császárhoz meg hüvelyihez. Én a több opciót magában rejtő hüvelyit választottam – hiszen ha a császárt kérem, annak tuti nem lesz más vége, míg a hüvelyi végződhet császárral. Nóra csodatáskájából előkerült egy forró vizes palack, ami beköltözött a derekamhoz, és nagyon jó barátom lett, mert bár ekkor ezt még nem tudtam, de én bizony derékban vajúdtam – a hasamat szinte nem is éreztem, viszont a derekam-keresztcsontom minden egyes fájásnál millió apró darabra hasadt.

Kb. 2 órába telt, mire kezdtem visszarázódni, és újra ott tartottam, mint amikor elindultunk. Jöttek a fájások, én pedig két fájás között maximálisan pihentem és relaxáltam. Úgy 4 óra magasságában teljesen-totálisan elvesztettem az időérzékemet, innentől eléggé összefolynak a dolgok. Közben vizsgáltak még, 4 centi, éljen, a neheze megvan. Lassan kialakult egy rituálé is, én relaxban, fájás jön, nyúltam emberért, ő fölém hajolt, én szorítottam, fájás el, én vissza teljes relaxba. Nem egyszer egy-egy ilyen pihenés-hullám után meglepve láttam, hogy mennyi idő telt el, így utólag biztos vagyok benne, hogy ezek mentettek meg attól, hogy totális kifáradás legyen a vége. Valamikor megvirradt, valamikor műszakváltás is volt, és az egyik relaxból arra néztem fel, hogy egy kedves, mosolygós szülésznő áll az ágyam mellett. Bemutatkozott, és még a Nap is fényesebben kezdett sütni, ő volt Ági, akit nem sikerült felfogadni, és egyébként nem is ügyel a kórházban, csak egy törött lábnak köszönhetem, hogy ott volt – és Jankának, hogy pont most akart elindulni kifelé, a két ügyeleti napjának egyikén. Megjegyeztem, hogy hát nem haladunk túl jól, mire közölte, hogy dehogynem, már maga a tény, hogy burokrepedés után ilyen szépen beindulnak maguktól a fájások, már az is nagy haladás, de egyébként még hatékonyak is. Én visszakerültem a relax-fájás-relax körbe, egyszerűen nem hittem el, hogy már ennyi ideje bent vagyunk, és még mindig „csak” ennyi a haladás, más ennyi idő alatt nemhogy megszül, de már a gyermekágyon szoptat. Néha valahogy kibotorkáltunk emberrel pisilni, néha próbáltunk testhelyzetet váltani, már amennyire a ctg engedte, Viktor és Nóra minden nyökögésemre nyomták a derekamra, hasamra a forró vizes ruhát, törölgették az arcomat, itattak, nyomták belém a szőlőcukrot. Viktor biztatott, hogy nagyon ügyes vagyok („fenét vagyok ügyes, ha ügyes lennék, már kint lenne”), és szó nélkül hagyta, hogy minden egyes fájásnál letörjem a derekát, Ági biztatott, hogy nagyon-nagyon jól haladunk, Nóra biztatott, hogy már nagyságrendekkel jobban állunk, mint akár csak pár órája, és jól csinálom, és én eme szupercsapat közepette csak azt voltam képes mondogatni minden előzetes gyakorlás és készülés ellenére, hogy nem megy, nem bírom, nem fogom bírni, béna vagyok, fáradt vagyok, és különben is, valaki vágja ki belőlem ezt a gyereket, és ezt képes voltam órákon keresztül művelni. Hiába tudtam tiszta pillanataimban, hogy lehetne ezt hatékonyabban meg jobban csinálni, egyszerűen mikor jött a fájás, nem a tudatos énem irányított, és a tudatalatti úgy látszik, nem volt annyira biztos a dolgában. 5-6 centi környékén kaptam No-Spa zselét, mert maradt egy kis pereme a méhszájnak, ami az istennek sem akart elsimulni. Egyszer zuhanyozni is voltam, de nem dobott sokat a dolgon, egyetlen dolog maradt, a fájások közti tökéletes relaxáció.

Valamikor megjött a doki is, biztos ami biztos, rákérdeztem, nem lehetne-e vágni, de azt mondta, nem lát rá orvosi indokot, és nem, az hogy én alkalmatlannak érzem magamat erre az egészre, az nem orvosi indok. Jó, hát végül is ezért választottam őt, vagy mi :) Nekem már fogalmam sem volt, mi történik, mikor, és ki csinálja. Rémlik, hogy megvolt a teljes tágulás, de az a fránya perem… kaptam egy No-Spa szurit is, csak hogy teljesebb legyen a portfólió, és a doki is „rásegített”, fájás közben tartotta a peremet, hogy átbukhasson rajta Janka feje. Hogy mondjam finoman, nem örültem neki. Felajánlották, hogy térdeljek fel, és támaszkodjak az ágy fejére, az korábban is jobb volt, de csak ingattam a fejem. Tudtam, hogy maga a fájás jobb úgy, de már nem bírtam volna tartani magam, és úgy a fájások közti pihi sincs meg. Oldalaztattak, négy fájás egyik oldalon fekve, négy a másikon, borzalmas volt. Egyszer aztán Ági megvizsgált, és közölte, hogy nos, most már ez a baba itt fog kijönni, úgyhogy nagyon ide kéne koncentrálni, és minél hatékonyabbnak lenni, hogy minél előbb kibújhasson. És akkor hirtelen helyrezökkentek a dolgok, mert világos lett, hogy rinyálhatok én tovább, de teljesen feleslegesen tenném, nincs több kiskapu, és innen csak rajtam múlik, hogy meddig tart még ez az egész. Persze az elején volt egy kis rinya :)  főleg, hogy megint oldalazni kellett, és az semmivel sem lett jobb, de az addigiakhoz képest asszem, egész pozitív lett a hozzáállásom. Az első toló is így oldalfekvésben ért, meg is lepődtem, akkor fel sem fogtam, hogy ez már AZ, csak kiáltottam, hogy nyomni kell, mondták remek, nyomjak. Akkor meg azt kiáltottam, hogy jön minden, mondták nem baj :) nekem bevillant egy másik szüléstörténetből, hogy „úrinőként nem lehet szülni”, és hagytam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell – nem tudom, tényleg jött-e. Doki megint megvizsgált, hát az a perem, az nagyon kis ragaszkodó, mindjárt segítünk rajta, és a következő tolónál tágította-tartotta vissza a peremet. Teljesen komolyan mondom, hogy a fájdalom új dimenziója nyílt meg  előttem, ha a tolófájás közbeni kézzel tágítás bárhol, bármikor, bárkin alkalmazható lenne, tuti, hogy a vallatótisztek kedvenc 5 módszere között találnánk. És azt sem tudtam, hogy tudok így üvölteni, elsősorban nem hangerőileg, bár úgy sem volt smafu, hanem ennyire ösztönből, mélyről jövően. Szerintem megremegtek az ablaktáblák. Szerencsére több ilyen nem kellett. Megbeszéltük, hogy is kéne hatékonyan nyomni, de csak nem volt jó, mert nagyon összehúztam a fenekem, és szelektíven nem lehet szülni, úgyhogy guggolás az ágyra, és 2-3 fájást így abszolváltam, hogy érezzem, mit is merre. Azt hiszem, megértettem. Janka nagyon lassan jött, az idő meg nagyon ment, esélyem nem volt feltérdelni, már totál kész voltam, úgyhogy a végső esetre tartalékolt combfelhúzásos módszer következett. Némi körtánc kísérte, szerintem mindenki támasztotta mindenemet legalább egyszer, én meg kapaszkodtam a térdembe, és nyomtam, mint a gép. Egy fájás alatt általában 3 jó nyomás fért bele, szerencsére sikerült jó helyre is nyomni, minden erő oda ment, ahova kellett neki, és mikor éreztem, hogy vége a fájásnak, szóltam, hogy nincs több, és hátradőltem pihenni. Közben mondogattam, hogy „Gyere már kifelé” meg hogy „Hej, lányom, ha egyszer a kezem közé kerülsz!”, meg volt néhány „Sose fog már kijönni” is, de inkább csak hallani akartam, hogy „Deee, ki fog” :) És Viktort kérdezgettem, hogy tényleg látszik-e a feje, mert ha ő laikusként látja, akkor tényleg jön :D Nóra is támogatott, ontotta a pozitív gondolatokat, mantrákat, és ott és akkor tényleg éreztem is, hogy használni tudom őket. Hogy már tényleg elhiszem, hogy én itt most gyereket szülök, és igen, érzem, hogy minden egyes fájással közelebb vagyok a babámhoz, és hogy hamarosan átölelhetem őt.

Akármilyen hatékonyan nyomtam, még mindig lassan jött, sokat csúszkált vissza, pedig a doki már a hasamat is nyomta két nyomás között, hogy ne csússzon annyit vissza a lány. Ági közben – mint később megtudtam – kiszaladt a gyógyszertárba olajért a gátvédelemhez, sőt, egy ponton a doki egy esetleges-talán oxy utalását is nagyon határozottan, de diplomatikusan leszerelte. Szóval védték a gátat, én meg nyomtam, mert úgysem tudtam mást csinálni, mikor egyszer csak felmerült, hogy bő olajlocsolgatás ide, lassan érkező gyermek oda, bizony picit vágni kéne, mert nem olyan fényes a helyzet szövetileg. Bólintottam. Ezután még pár fájás, már megfoghattam a búbját, a ctg-n folyamatosan látszott, hogy a szívverése még csak le sem esik nyomáskor, a hasamon meg látni lehetett, ahogy ő is nekirugaszkodik, igyekszik kifelé. Minden nyomásnál jött a biztatás, hogy ez az, nagyon jó, mennyit jön, már kint a búbja, már nem csúszik úgy vissza! Még jó pár nyomás kellett, de egyszer csak teljesen kibukkant a feje, amit általános döbbenet követett, mikor még a teste kibújása ELŐTT felsírt – innen már csak egy pici nyomás, és 16:34-kor kicsusszant teljesen, kicsit lilán és nagyon hangosan :) El sem hittem, hogy tényleg sikerült, hogy itt van, kint van, vége van, gyorsan adták is. Pár másodperc alatt szép egészséges rózsaszínre váltott, és csak tiltakozott az egész eljárás ellen :) Csak fogtam és néztem, annak is csak félig voltam tudatában, hogy kijött a lepény is, és nem győztem hálálkodni Viktornak – annyi, annyi mindent akartam mondani neki ott és akkor, de csak arra futotta, hogy „Köszönöm, nagyon köszönöm”, és csak reméltem, hogy tudja, mennyi minden van most ebben.

Betapintásra odaadtam bőrkontaktolni Jankát az apjának – aki most már elmondhatja magáról, hogy köldökzsinórt is vágott, nem csak kecskét :) - , volt némi burokmaradvány, ami nem akart kijönni, de ezt a problémát a doki gyorsan orvosolta. Heg tökéletesen ép maradt, kaptam egy nagy lövet lidocaint az alfelembe, meg némi infúziót, mert igen sok vizet veszítettem – a hálóingem mellett ember pólóját is csatakosra izzadtam-, ded vissza hozzám, és kezdetét vette a kézimunkaszakkör. Közben a lány szopizott ezerrel, mint aki már időtlen idők óta ezt csinálja, a felnőttek meg megbeszélték a számadatokat: 19 óra vajúdás, kb. 2,5 óra kitolás, 11-es apgar :D. Úgy egy óra múlva elvitték Jankát méredzkedni, így újabb adatokkal bővültünk: 3900 gramm, 60 centi, 37-es fejkörfogat. Úgy másfél óra varrogatás után késznek nyilvánítottak – a gátmetszés ellenére azért volt repedés is-, doki elköszönt, nekünk meg még volt fél óránk a szülőszobán. Aztán átkerültem a gyermekágyra, Jankát közben elvitték megvizsgálni, Viktor meg elrohant valami rendesebb kajáért. Mikor visszatért, indítványoztam egy zuhanyt, amiből annyi emlékem van, hogy elzárom a vizet, kilépek, majd a következő kép, hogy ember szelíden rázogat, és kérdezgeti, hogy hallom-e, meg hogy mennyit mutat (kettőt, egyébként :) ), iggggen, kérem, nagyon szépen sikerült beájulnom. Kitámogatott, lefektetett, nyomtam a szőlőcukrot, csokit, kekszet, bármit, és ittam-ittam-ittam. Viktor közben elköszönt, neki is hosszú napja volt, sőt. Mikor nem fért belém több víz, fogtam magam, és HASRA FORDULTAM! Óóóóó, micsoda érzés egy notórius hasonfekvősnek sok hónapnyi kényszerű, meg tizenpár óra fájdalmas háton fekvés után hasra feküdni, nem pedig még 8 órát várni mozdulatlanul, hogy valaki jöjjön felállítani, és akkor megint még hetek-hónapok kérdése az a hasalás. Prájszlesz, de komolyan. SMS-ek, egyéb értesítések, és már hozták is Jankát, aki makkegészséges volt, és gyönyörű, odarakták mellém, és így is maradtunk :)

Nagyon hosszú, de minden nyenyergésem, meg a különböző beavatkozások ellenére nekem szép szülés volt, rengeteg tanulsággal, amiket még le kell vonnom, helyükre kell tennem magamban. Kicsit talán… nem is tudom… mérges?... vagyok magamra, amiért én, aki ha belelép egy vödör lócitromba, képes örülni annak, hogy milyen fasza vödröt talált, a világ legszuperebb segítői mellett csak annyira voltam képes, hogy fájjak és nyavalyogjak – bár Ági szerint azért még messze voltam a hisztisségtől :). Érdekes volt a dinamika is, az elején mindenki bízott bennem, csak én nem, a kitolásnál meg a segítőkben fogalmazódtak meg kérdőjelek, én meg teljesen magabiztosan nyomtam, hogy innen most már megcsinálom. Kicsit olyan volt a szülés is, mint sok minden az életemben a szakdolgozat írásától kezdve a Matyi Nagy Átlépőjén keresztül az eltévedős Túlélőig: húzom, halasztom, próbálok kiskaput keresni, majd mikor már nincs más lehetőség, akkor onnantól összeszorított foggal, baromi hatékonyan és gyorsan megoldom a dolgot. Talán „jobb” lett volna két rossz császár után nekivágni, hogy fel se merüljön bennem a lehetőség a császárra, nem tudom. Talán mégsem vagyok annyira született optimista, vagy még annál is kevesebb önbizalmam van, mint gondoltam, ki tudja. Szóval hagyott néhány kérdőjelet a dolog.

De akikre egy rossz szavam nem lehet, ellenben nem tudok elég hálás lenni nekik, az a csapat. Ági és UA tényleg maximálisan támogatóan állnak az egész témához, lám, én csak vajúdni akartam kicsit :) bárki más már órákkal a vége előtt vágott volna valami táblázatra vagy ilyesmire hivatkozva. Nóra egy tündér volt, abszolút háttérben, de totális segítő jelenléttel, azt tette, amit kértem, amit kellett, akár forró víz volt az, akár pozitív szuggessziók. És bár a Hipnoszülést magára a fájdalomra nem tudtam alkalmazni – de biztos vagyok benne, hogy a hiba az én készülékemben volt, lásd feljebb -, a két fájás közti teljes-totális pihenés nélkül biztos, hogy nem ez a vége. Köszönöm a kitartását.

És végül, de nagyon nem utolsó sorban a párom, akire nincsenek szavak, szimplán fantasztikus volt, ott volt, biztatott, támasztott, egy pillanatra sem hagyott magamra, figyelt, tartott, lélegzett velem, szeretett, pedig biztos, hogy neki sem volt könnyű. Remélem, hogy nem ijesztettem meg nagyon, hogy nem marad neki rossz emlék, és remélem, tudja azt is, hogy mennyire nagyon szeretem.

_______________________________________
*VBA2C: két császár utáni hüvelyi szülés (vaginal birth after two caesareans)

Falusi reggel


2011-09-21

Janka megérkezett

Ma 16:34-kor megszületett 3900g és 60 cm-es paraméterekkel. Baba, mama jól vannak. (többet majd később)

2011-09-06

Szeptember 06.

Ez a dátum azt jelenti, hogy Bori ma volt ebben a tanévben negyedjére oviban. Meleg volt, meleg van, semmi őszi nyányó.

De azért ez a négy nap arra pont elég, hogy ma tökig taknyosan hozzam haza.

Anya, kezdőőőődik..... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!

2011-09-05

Nyenyergés

Ez most egy nyenyergős bejegyzés lesz, mert már nem tudok kínomban micsinálni.

Szóval Jankával minden oké, 4 kiló körüli gyermek lesz ő is, ez annyiban pozitív, hogy ezek szerint én viszont fogytam a terhesség alatt, lévén a gyarapmányom kevesebb, mint a gyerek (+kiegészítők) :) Múlt hét csütörtök délutánja óta vannak események, orvosilag is megerősíttetett, hogy készül valami, már legalább kétszer filóztam, hogy most megyünk vagy nem megyünk, de mivel sikeresen elaludtam, így aztán elég biztos volt, hogy ez még nem az. De most már nagyon unom, mert kb. azóta totál használhatatlan vagyok, már az oviba ki-be séta is felér egy Everest-túrával, türelmetlen vagyok nagyon a másik kettővel, meg úgy egyébként is, sehogy nem jó feküdni, ülni, állni, semmi, csak ténfergek, szétszórt vagyok, stb, szóval most éppen nagyon utálom már magamat, és nagyon szeretnék már szülni, de persze nem kívánságműsor...

És ez még hetekig eltarthat, na ez a legrosszabb része....

Tipikus "még a szar is szar" állapot.

Eh.

Reménykedem a mai hidegfrontban, bár ugyanezen front egyelőre még csak a gyerekeim terén mutatott hatást, mind a kettő tiszta zakkant... csak hogy jó legyen nekem tutira :)